Vasárnapi zárva tartás

Olyat álmodtam, hogy kivert a víz:

Vasárnap reggel gyönyörű időre ébredtünk én és a családom. A nap hét ágra tűzött, a madarak vidám dala megédesítette a friss levegőt. A gyerekek televízióztak volna, de valami műszaki hiba adódott a felvételről közvetített adásban, így csak egy hibaüzenet derengett a képernyőn. Tudtuk, hogy ez hétfőig nem is fog változni, nincs szerelő, hiszen végre eljött a várva várt „Mindenki otthon van Vasárnap”.
Jókedvűen ugrottunk be az autónkba, hogy kirándulással ünnepeljük meg azt, hogy végre együtt a család. Sajnos elfelejtettem tankolni, így az utunkat a benzinkút felé vettük. Meglepődve tapasztaltam, hogy a kúton is zárt ajtó fogad. Az ablakban rövid üzenet: Ha ti is, akkor mi is!

– Mi van? – teszem fel a kérdést magamnak. – Mit akarnak ezzel a felirattal?

Nem baj, nem hagyom a jó kedvet romolni, megyünk busszal.

Elálldogáltunk volna az üres buszmegállóban, de arra jött egy kerékpáros, aki megszánt bennünket,

és közölte, hiába várjuk a buszt, mert a közlekedési dolgozók szakszervezete is csatlakozott a „Ha ti is, mi is!” felhíváshoz.

Erről a felhívásról nem hallottam, de hát sokat dolgozunk a feleségemmel, hogy a gyerekek jó iskolában sajátíthassák el az esztergályos, vagy asztalos szakmát. (Még nem döntötték el, pedig nagy a tolongás a szakmunkásképzőben amióta fél milliót fizetnek egy kezdő melósnak.)

Kissé alábbhagyott a jókedvem, de mosolyt erőltetve elindultunk a tűző napon a belváros felé. Kínunkat csak erősítette a sok leengedett redőny. A fagyis zárva, a lángosos zárva, de a vasútállomás restijével sem jártunk szerencsével. Érett meggypiros volt már mindannyiunk feje, de szerencsére találtunk egy égő házat, amit a lakók próbáltak meg oltani a tűzcsapról, így egy óvatlan pillanatban lefetyeltünk egy kis vizet.

Az üres városban csak néha tűnt fel egy-egy alak műszaki cikkel a hóna alatt, de odaszóltak nekünk, hogy már ne menjünk, mert hiába vannak otthon a rendőrök is, a bolt tulajdonosa beásta magát a bejárathoz, és mindenre lő ami mozog.

Ekkor éreztem, hogy baj lesz. Mintha egy jeges kéz szorította volna a mellkasom. Még jól is esett a kánikulában a jeges szorítás, de a feleségem behúzott a közeli kórházba. Kétségbe esetten kiabált az üres portán, mire egy köntösös ember csoszogott elő.

– Mit ordítanak itt? Mindenki szabadnapon van.

Mikor látta, az illető, hogy nem festek valami fenségesen, belém karolt, és behúzott az orvosi szobába. Mint megtudtam ő is orvos, csak nem itt, és éppen vakbélre operálták. Feküdnie kellene, de kénytelen felkelni, mert nincs ápoló.

– Nálam van a kulcs! – mosolygott, és kivett a szekrényből egy pár szem nyugtatót. – Vegye be, csak pánikrohama van!

Mohón nyeltem a bogyókra a hideg vizet... Ekkor riadtam fel. Szomjas voltam kegyetlenül. Feltápászkodtam az ágyból. Vasárnap volt, reggel hét óra. - Csak álom volt az egész. -  pillantottam feleségem hűlt helyére. Ő már hajnalban elment dolgozni. Egyházi alkalmazott...